Az első közös munka

2012.10.23-at írtunk , éppen a szerencsésebbek a 4 napos hétvégét tölthetik otthon, családjukkal illetve vadászattal, minden mennyiségben. Azt nem mondanám, hogy reménykedtünk egy hétvégi sebzésben itt a nagy szabadságolások alatt, mert azért a vad szenvedését még sem kívánhatom, de azért valahogy mégis csak érződött a levegőben, hogy most vagy soha. Minden nap tele írt beírókönyvek, aki tehette kiült vadászni.

És tényleg! Kedd reggel 7 órakor csörgött a telefonom, kikászálódódtam az ágyból, barátom keresett, akink a lelkére kötöttem: „ ha van valami hívj!”. Amint meghallottam az infokat a vonal túloldaláról egyből kiröppent az álom a szememből. Este háromnegyed 8 kor egy vadásztársunk rálőtt egy disznóra, hosszú keresgélés után találtak egy csepp vért, de nagyon megfontoltan itt meg is álltak, reggel hívták Zsolti barátom, mert ők is úgy gondolták, hogy este már nem érdemes kockáztatni, másnap  lesz a legbiztonságosabb az elveszett vad keresésére indulni.

Elköszöntünk, és megegyeztünk, hogy amilyen gyorsan csak tudok megyek. Elköszöntem barátnőmtől, és rohantam haza, gyorsan készítettem magamnak szendvicset, meg magamhoz rántottam egy üveg vizet is. Már a hétvége elején úgy pakoltam a kocsiba, ha esetleg keresni kell menni ne akkor szöszöljek a rakodással. Már csak a kutya hiányzott. Hátramentem Müzliért a kennelbe: -Müzli gyere, munka van! Talán tudta, talán nem hogy ez mit jelent,de nagy izgalommal ugrott a kocsiba.

8órára értünk a tett helyszínére, útközben összeverbuválódtunk és 5-en: 2 kutya, 2 vezető és a sebző indultunk a disznó keresésére. A disznóról annyit sikerült megtudni, hogy nagyobb süldő, esetleg egy kisebb kanról lehet szó. A kiindulási pont az előző nap ott hagyott pulcsival volt megjelölve. Nem beszéltük meg ki menjen elől.

Mindketten a vércsepphez vezettük a kutyákat, Müzli egyből az élre tört, így hát az is eldőlt, hogy ki menjen elől. Nagyon szépen, határozottan ment a kis tacskóm egy váltón, utánam Zsolti, Dina nevű tacskókopójával, hátul pedig a sebző. Szememet meresztgetve kerestem a vért, de már talán 50-60m-t is mehettünk, de semmi megerősítést nem kaptunk vér formájában, arról, hogy jó felé járunk. Még végre hallom hátulról, hogy „vér”. Ez egy kis megnyugvás volt, sajnos ez, mint ahogy a későbbiekben is kiderült ahogy néha a kutyára is figyeltem én sokszor átléptem a vércseppeken, amit szerencsére a kutya nélküli ember rendre megtalált, így bizonyosságot kaphattunk arról, hogy jó felé járunk. Az utolsó megjelölt vércseppet az indulástól körülbelül 500m-re találtunk. Innen egy magas, gazos, sűrű aljnövényzetű részbe vezetett minket a kutya, majd ezen átverekedve magunkat egy erdei útra lyukadtunk ki, ezen is mentünk jó 100m-t, de gyanús volt, hogy a kutyák nem tudják mi után is mennek, úgy döntöttünk, hogy kezdjük előröl az egészet, az utolsó jelöléshez úgy se találunk vissza, így is lett. A második nekiindulásnál már sebágyat is találtunk, azonban itt kicsit megint megakadtunk, a domboldalon lefelé volt egy jelölés.  Zsolti mondta, hogy azaz utolsó csepp, onnan jöttünk felfelé, lementem a jelöléshez és onnan látszott, hogy az az első körben megjelölt utolsó vér, arra most még nem jártunk. Ahol eddig jöttünk, a sebágy és a váltó mind azt igazolta, hogy másodszorra pár méterrel az első csapa felett jöttünk így derült fény a vad fekhelyére, de nekünk arra kell tovább  menni, ahol az első körben elakadtunk. Visszamentem a sebágyhoz és onnan próbáltam ismét  a nyomra rakni kutyámat, több-kevesebb sikerrel ment is a dolog, a két kutya egymást segítve kötötte össze az egymást ritkán követő vércseppeket, ami azonban egyszer csak elfogyott és nem volt tovább.

A sebzőn már érezni lehetett, hogy feladta, dolga is volt, bevallom én is hasonló cipőben jártam, és már sok reményt nem fűztem a dologhoz. Ilyen kevés vérrel már jó 750m-t jött a disznó. Az egyetlen, ami bíztatónak tűnt, hogy darás-vért találtunk, de már arra is azt gondoltuk lehet az sáros-vér is, egy tisztességes haslövéssel ennyit nem illene eljönnie. Müzli éppen feltekerte magát 3 fára, nem tudott továbbmenni, megálltunk tanakodni. 1,5 szavazattal úgy döntöttünk feladjuk (a sebző már feladta, én úgy éreztem Zsolti még menne tovább, ő még bízik a dologban, én pedig nem tudtam eldönteni, mentem is volna, de dolgom volt otthon és már közel 100m óta semmi bizakodásra okot adó vércseppet nem találtunk). Zsolti és vadásztársunk elindult vissza felé (bár csak annyit tudtunk, hogy melyik erdőtömbben vagyunk), én pedig lehajoltam a kutyához, hogy kibogozzam a vezetékét, leoldottam, mondván, úgy is megyünk vissza, erre elrohan az ellenkező irányba mint amerre a többiek mentek, én pedig elkezdtem összetekerni a vezetéket ott a földön guggolva, egyszer csak az előttem árválkodó kis gazon egy elmosódott vércseppet pillantottam meg. Gyorsan kiabáltam a barátoméknak, hogy van még remény, jöjjenek vissza, Zsolti egyből Dina vezetésével elindult abba az irányba, amerre Müzli is elviharzott, én nagy nehezen visszahívtam a kutyát, gyorsan vezetékre kötöttem és én is „keresd” paranccsal „csatába küldtem”. Nemsoká beértük Zsoltiékat, Müzli azonban levágott egy kanyart, pont egy disznó vackán mentünk keresztül, megálltunk, jól megnéztem, de nem láttam benne egy csepp vért sem.  Ahogy tovább mentünk, a most már mögénk kerülő munkatársamnak szóltam, hogy nagyon erős disznó szagot érzek, a biztonság kedvéért készüljön akár lövésre is, a szag egyre erősödött, azonban én még mindig nem hittem a sikerben, azt hittem, hogy egy egészséges disznót ugrasztottunk, hiszen a vacokban sem találtam semmi, sebzettre utaló jelet. Müzli ment elől, egyszer csak valahogy Dina is elviharzott a lábam mellett, pont egy kis púpon állt meg a két kutya, mikor látom, hogy Müzli felemelt orral ugat valamit, még két lépés, és én is megpillanthattam a kiemelkedés mögött fekvő, másodéves kant.

Nagy volt az öröm a vadász és a vezetők részéről is, nagyon kemény és kacifántos munka volt, de kibogoztuk.

A lövésbe belemozduló kant, a most már elejtővé vált sebzőnek nagyon alacsonyan sikerült hasba lőnie a disznót, zsigerelésnél kiderült, hogy az ivarszerven kívül a bél és a máj is kapott a lövésből, tehát elpusztult volna, de kutya nélkül ez a sebzett vad is a rókák lakomája lett volna.
Ismét rá kellett ébrednem arra, hogy a kutyának hinni kell, viszont hatalmas szükség van, egy kutya nélküli jó szemű segítőre, aki a vért tudja keresni és jelölni, e nélkül a 2 dolog nélkül sosem került volna elő a disznó.
Ez a közös siker nagyon kellett, mind a két vezetőnek, a két kutyának, nekem és Müzlinek is. Az egyre fogyó bizalmam most újra az egekig szökhetett, hogy ami el van találva, azt meg is tudjuk találni.

Vadfaj: Vaddisznó
Ivar: Kan
Súly: 65kg
Csapa kora: 13óra
Csapa hossza: 800m
Hajsza hossza: 0m
 

További képek: //bence93.gportal.hu/gindex.php?pg=35308045&gid=2873637